Egyik legnagyobb mesegyár: a piac

Tudjátok nemrég voltam egy mese felvételen. Stúdióban felvették, ahogy felolvasunk néhány klasszikus mesét. Érdekes mennyire régen olvastam utoljára egyet is, egészen máshogy emlékeztem egyikre-másikra. Viszont nagyon szerettem őket. Meg még most is. A rajzfilmes meséket is. Most, hogy így (majdnem) felnőttként visszanézem, illetve olvasom őket, szembeötlik, hogy mennyire távol áll a valóságtól. Persze minden mese mögött van valami valóság, ami alapján már az egész mesét valóságosnak éljük meg. És ez rendben is van így. Persze miközben felnövünk fontos, hogy meg tudjuk különböztetni a mesét és a valóságot. Különösen, ha bírónak készülünk. Nekik ez valóságos mese Kánaán. Gyerekkorukban úgy kezdődtek a mesék, hogy egyszer volt, hol nem volt, felnőttként pedig: „Tisztelt bíróság!”. Remélem a gyerekeiknek nem így mesélnek este. Az én karácsonyi meséim a decemberi vizsgaidőszakban sokszorozódnak, és rendszerint egy néhány fős vizsgabizottság előtt adom elő. Nagyon szép történeteket szoktam kerekíteni, például a szerves biokémiáról, vagy éppen a kéztőcsontok pontos felépítéséről. Kár, hogy ezeket nem értékelik. Szerintem 2 jegyet kellene kapnunk minden felelésnél: mese ötös, valóság kettes. Összeadva hét, osztjuk kettővel: 3.5. A kerekítés szabályai szerint ezt fölfele kerekítjük, tehát a vizsgaeredmény 4-es. Teljesen meg is elégednék vele, nem tudom, ők miért problémáznak.

Na, de nem is erről akartam írni. Anyámmal sokat jártunk piacra annak idején, ahol az eladók természetesen mondták a saját kis meséiket, hogy ilyen-olyan szuper cuccaik vannak, a laptop csak azért nem kapcsol be, mert le van merülve, nem azért mert ketté van törve. A Magányos cédrust, ami inkább hasonlít egy bokorra, természetesen Picasso maga festette. És a vicces, hogy tényleg olyan jól elő tudják adni, hogy már-már el is hiszi az ember.

Anyám megtanított, hogy ne higgyek el nekik mindent. Ehhez tartottam is magam. Persze van, hogy az ember belefut valami tényleg jó cuccba. De ez ritka. Egyszer apámnak akartam venni bukósisakot (nem a piacon), de mikor arra jártam, találtam azt is. Hát megnéztem közelebbről. Hogy őszinte legyek, jónak tűnt, semmi kifogásolható nem volt rajta. Persze éreztem, hogy valami nem oké, de nem tudtam megmondani mi az. Az eladó kinézetén és borzalmasan erőszakos stílusán kívül. Közel jártam ahhoz, hogy megvegyem, de egy hang mégis azt súgta, hogy jobban teszem, ha ott hagyom. Később kiderült, hogy jól is tettem. Otthon kicsit utánanéztem, és ráakadtam egy oldalra. E szerint létezik egy objektív bukósisak teszt. Ezt nyilván nem mi végezzük el, de mielőtt az sisakot forgalomba bocsátják, ellenőrzik. Ez egy európai szabvány, meg kell felelnie egy minimumnak, persze lehet sokkal jobb is, de van egy alsó mérce, amit ha nem üt meg, akkor maximum sisak formájú tárgy lehet.

Na de mégis honnét lehet tudni, hogy az adott sisak átment-e ezen a teszten, vagy sem? Nagyon egyszerű, fel van tüntetve rajta egy szám. Ha ez szerepel rajta, akkor már jó lehet, ha nem akkor kukába vele. Ezen kívül van egy másik fajta teszt, ami a több bukósisakkal hasonlítja össze. De ez nem érdekelt annyira, hogy jobban utána olvassak (na, ez tipikusan az a mondat, amit a hallgató gyakran elmond, mikor számon kérik, miért is nem lett meg a tárgya).

Ellentétben azonban a vizsgázók esetenkénti (értsd: nagyon gyakori), szomorú esetével, nekem bőven elég volt, amit elolvastam, így mikor legközelebb azon a piacon jártam, megnéztem, hogy a bukósisakokon rajta van-e ez a szám. Nem volt rajtuk. Erről egy gyorstalpalót adtam a még mindig erőszakos eladónak, aki persze próbált ellenkezni (bár azt sem tudta, mi az a bukósisak teszt), de nem izgatott igazán. A lényeg, hogy tudtam, bukósisakot csak normális helyen vehetek.

Mese és valóság